"A világ nem elég"

Nem ijeszt meg minket. Német zenekarként egyáltalán nem természetes, hogy nemzetközi hírnévre teszünk szert. Végül is inkább büszkék vagyunk.

Egyetlen dolog van a zeneiparban, amely ellen ma is küzdünk. Szabályok, amelyről az emberek azt akarják, hogy kövessük. Vagy mikor az első olyan dolgokat olvastuk az újságokban, amelyeket nem is mondtunk. Akkor ez kissrácként először túl sok volt. Viszont hamar megtanultuk, hogyan birkózzunk meg vele.

Ez teljesen átlépi a határt! Még mindig nagyon fel tudom idegesíteni magam rajta. Most próbálunk annyira felelősségteljesen élni, amennyire csak lehet. Viszont ez egy olyan dolog, amihez sosem fogok hozzászokni.

Kezdve az öngyilkossággal a hotelszobában - nehéz lenne az összeset elmondani.

Természetesen vannak olyan folyamatok, amelyek kicsit unalmasak, azonban végső soron ez a munka őrülten változatos. Sosem tudhatod, hogy mit hoz az a nap. Ebből a szempontból ez a legváltozatosabb foglalkozás, amit el tudok képzelni magamnak.

Az első naptól kezdve gondjaink voltak. Hazamentünk az iskolából és azt mondtuk, hogy soha többé nem megyünk vissza. Számunka az iskola tiszta horror volt. Problémáink voltak a tanárokkal és folyton fegyelmezési okokból. Persze a külsőnkkel sem könnyítettük meg a dolgokat. Csak: Nem akartuk magunkat megjátszani. Ezért öltöztünk, úgy ahogy akartunk, és vidéken ezért volt olyan idegenérzés. Az önbizalom valószínűleg onnan jött, hogy mindig együtt voltunk. Így a többiek sosem kaphattak el minket egyedül, hogy megverhessenek.

Erről Billt kéne kérdezni, mivel én voltam az első, akinek barátnője volt

.

Sosem veszekedtünk a lányok miatt.

Sosem veszekedtünk, még azért mert ugyanabba a lányba lettünk volna szerelmesek.

Senki sem állhat közénk, nincs olyan ember, aki fontosabb lenne a kapcsolatunknál. Persze mi is szoktunk veszekedni, mivel Tom és én, mindketten iszonyatosan makacsak és magabiztosak vagyunk. Csak mert ennyire hasonlóak vagyunk, ezért összeveszünk. Mikor veszekszünk, akkor a többiek inkább kimennek a szobából.

A többieknek nagyon nehéz megérteni, mikor Tom és én beszélgetünk. A barátaink hozzászoktak, hogy elég hangosan kell beszélniük, hogy félbeszakítsanak minket, különben semmi esélyük.

Egész nap együtt vagyunk, de igazából nem, mivel külön szobában alszunk. De ez minket egyáltalán nem idegesít. Mindenki folyton azt mondja: "Biztos egymás agyára mennek. És mi lesz ha az egyikőtöknek barátnője lesz vagy másik városba akar költözni." De ez a kérdés bennünk fel sem merült, mert egyértelmű, hogy mindig együtt maradunk. Ez egy különleges szövetség, amely csak az egypetéjű ikrek közt van. Nehéz lenne megmagyarázni, de igazából mi egy embert alkotunk. Ha én azon gondolkoznék, hogy elköltözöm, akkor világos, hogy Bill is velem költözik.

Mindig automatikusan gondolunk a másikra is.

Szerintem mindkettőnknek jó érzéke van hozzá, hogy milyen egy jó dal, függetlenül a saját zenei ízlésünktől. Mivel különböző zenét hallgatunk: Tom nagyon sok hip-hopot. Nagyon kevés olyan zenekar van, amelyet mindketten szeretünk, például ilyen a Stereophonics és az Aerosmith.

Számunkra a Tokio Hotel egyszerűen sosem csak munka volt. Ez az életünk. Mi akkor is Bill és Tom Kaulitz vagyunk, mikor lejövünk a színpadról. Nem csukjuk be a laptopot, hogy vége a napnak. Természetesen a nyitottságnak is vannak határai, azonban inkább magam akarom elmondani a rossz dolgokat minthogy marhaságokat, mondjanak. Szerintem jó, ha az embereknek reális rálátásuk van az egészre.

A jelenlegi turnénk után szeretnénk Ázsiában turnézni - Japánban és Latin-Amerikában is. Nehéz, célokat kitűzni, hiszen akkoriban nulláról jutottunk el a csúcsra. Mégis harcoltunk a szabadságunkért, mert nem foglalkozunk mások véleményével. Végezzük a saját dolgunkat.

Teljesen. Ha annyit vagy a nyilvánosság előtt, mint, mi, akkor nincs visszaút. Bizonyos szempontból függesz tőle. Nem is létezik az a gondolat, hogy "Hm, talán nem is akarok többé híres lenni".

Fejben mindig többet és többet akarsz, mindig van egy új ötlet egy dalhoz vagy videóhoz. Minden alkalommal jobban akarjuk csinálni, mint előtte.

Koncert előtt hozzám sem lehet szólni, mindig is így volt. Amint a színpadon vagyok, megszűnik az idegesség.

Nem tekintem magam kitalált figurának. Ha valaki magánemberként találkozik velem, akkor is ugyan úgy nézek ki, mint a vörös szőnyegen, hacsak nem akarok rejtve maradni. Nem a nyilvánosságnap próbálok így kinézni, ilyen extrémen. Ez vagyok én. Akkor is ilyen lenne a hajam és sminket viselnék, ha mást csinálnék.